A patkányok Az ember közvetlen környezetében a vándorpatkány, vízi patkány, szürke patkány él, hazánkban ez a faj teljesen kiszorította a házi patkányt. A vándorpatkány (Rattus norvegicus), a legfontosabb rágcsálófaj Közép-Ázsiából, a Kaszpi-tenger környékéről származik. Elnevezése abból adódik, hogy először Norvégiában írták le. Világméretű „vándorlását” a XVIII. századtól a hajókkal végzett teherszállítás tette lehetővé. Így jutott a különféle földrészek kikötőibe, majd onnan a szárazföld belsejébe, a világ összes országába. Sajátosságai: A vándorpatkány 18-25 cm hosszú, szürkésbarna, szürkésfehér hasú. Fülei rövidek, farka testhosszánál rövidebb, szőre gyakran szennyezett. Rendkívül szapora faj, optimális körülmények között egy patkány-párnak évente 400-800 utóda is lehet. Évente három fő szaporodási időszaka van, kora tavasszal, nyár elején és ősszel, egyes esetekben azonban 6-8 alkalommal is kölykezhet. Szexuális érése gyors, már három hónapos korában ivarérett. Elszaporodásának mértéke a táplálék mennyiségétől, valamint a zavartalan búvóhelytől függ. Adott területen változatlan körülmények mellett száma gyakorlatilag állandósul. Ha életfeltételei kedvezőtlenné válnak, vagy túlszaporodik, más területre vándorol. Élettartama 2-3 év, de az egyedek többsége jóval előbb elhullik. A patkányok élőhelye: A patkányok föld alatti lyukakban, épületek félreeső részein, ritkábban a csatornában élnek, általában ott, ahol a közelben elegendő táplálék áll rendelkezésre és a hőmérséklet is megfelelő. A vándorpatkány a nedves, a hűvös és a sötét környezetet kedveli, legszívesebben az épületek közvetlen közelében, földlyukakban él. Fészkét közvetlenül az épület alatt, védett helyen alakítja ki, de gyakran telepszik meg kész üregben, amelyet kibővít. A patkányjárat a felszín alatt kb. 30-50 cm mélyen halad, és a kitáguló részben van a tulajdonképpeni fészek. Az egyik kijárat az épület közvetlen közelében található, a másik magába az épületbe vezet, a többi a szabadba nyílik, így a fészeknek legalább 2, de általában 3-4 kijárata van. Ha a fészek megtelik a patkány által behurcolt hulladékkal, akkor elhagyja és újat épít. Nagyvárosokban a csatornahálózatban is megtelepszik, de az épületen belül felhalmozott és régóta egy helyen tárolt anyagok (pl. az épületek környékén található lomok, törmelékek, téglarakások, fa- és építőanyagok, széna- és szalma-kazlak stb.) között is fészket rakhat. Nyáron a szabadban, főleg a folyópartokon, gyakran a gátak környékén ütnek tanyát. Táplálkozásuk: A patkányok látszólag mindenevők, ízlésük azonban eléggé kifinomult. A vándorpatkány mindenevő, napi táplálékszükséglete átlagosan 50-100 gramm. Ennél azonban sokkal nagyobb mennyiségű táplálékot hurcol be fészkébe. Az így összegyűjtött élelmet azonban csak akkor fogyasztja el, ha valamilyen okból (pl. kedvezőtlen időjárás) fészkét nem tudja elhagyni. Gyors alapanyagcseréje, illetve fogai koptatása miatt, állandóan táplálkoznia, illetve rágnia kell. A kevert táplálékot szereti, élelmének jelentős részét főleg hulladékból fedezi. Amennyiben módja van rá, válogat, sokféle élelmiszert végigkóstol, de csak a számára megfelelőt fogyasztja el. Kedveli az 50-70% nedvességtartalmú táplálékot, ennek hiányában száraz élelmet is elfogyaszt, ilyenkor viszont folyadékigénye megnő. A romlott, penészes, dohos élelmiszert nem eszi meg. Az éhezést és a szomjúságot igen rosszul tűri, táplálék, vagy folyadék nélkül napok alatt elpusztul. Táplálék hiányában ivadékait, vagy beteg társait is felfalja. Védett és nyugodt körülmények között táplálkozik. A vándorpatkány életmódja: A patkányok mozgási körlete, akciórádiusza 300-500 méter, de ha a táplálékért messze kell vándorolniuk, naponta akár 1 km bejárására is képesek. Aktivitásukat az óvatosság és gyanakvás határozza meg, amelyet az újtól való ösztönös félelem (neofóbia) és a mérgezett csalétektől való kifejezett tartózkodás (bait shyness) jellemez. A patkányok folyamatosan figyelik környezetüket, az ott elhelyezett, eddig nem ismert táplálékkal, vagy új tárgyakkal, esetleg az ott végbement, számukra szokatlan bármely változással szemben igen bizalmatlanok. Ez a jelenség gyakran csak néhány órán keresztül tart, de esetleg napokra elhúzódhat. Az új, korábban nem látott vagy nem ismert, szokatlan táplálékot is csak igen óvatosan kóstolják meg, és ha annak íze nem kedvező (esetleg attól a patkánycsalád bármely tagja megbetegszik), nem hajlandók elfogyasztani. Nagyobb patkánypopuláció néhány példányában ez a két sajátosság különösen domináns lehet. Ez az ún. „extra óvatos népesség” általában túléli az irtást, mivel a kihelyezett mérgezett csalétket és a csapdát egyaránt elkerüli. A vándorpatkány jellegzetesen éjszakai állat, rejtett életmódot folytat, nappal fészkében tanyázik. A fészekből óvatosan jön elő, és megszokott ösvényeken, ún. csapákon közlekedik, mindig oly módon, hogy testének egyik oldala valamilyen felülethez közel legyen. A nyílt területeken gyorsan keresztülszalad. Társas életmódot folytat, csordában él, amelyet több patkányfészek, illetve patkánycsalád alkot. A csordákban egy kifejlett hím vezetésével több ivarérett nőstény és ezek utódai élnek. Az idegen patkányokat elűzik. A táplálékszerzés, az ürülékürítés és a párzás céljára külön-külön területük van, amelyek rendszerint a búvóhely közelében helyezkednek el. Igen tanulékony, ravasz állat. Gyorsan fut, jól mászik és úszik, akár 60 cm távolságot is képes átugrani. Igen fejlett a tisztálkodási ösztöne, táplálkozás, vagy vándorlás után a testére tapadt szennyeződést nyugodt körülmények között azonnal eltávolítja. Szőrét, farkát addig nyalogatja, amíg tiszta nem lesz. A patkányok nagyobb távolságra közlekedési eszközökkel jutnak el, egyes épületek között viszont aktívan vándorolnak. A különféle területekre aktívan vagy passzívan bejutó kártevők megtelepedni és elszaporodni csak ott tudnak, ahol életfeltételeik rendelkezésre állnak. A kártevők életfeltételeinek kedvezőtlen megváltozása esetén, elsősorban a táplálékhiány, a túlszaporodás következtében fellépő búvóhely hiány, valamint a környezeti tényezők közül pl. a hőmérséklet megváltozása miatt, addigi területüket elhagyják és tevékenységüket olyan területen folytatják, ahol életfeltételeik kedvezőbbek. Ezek a kártevők folyamatos utánpótlását adó területek az ún. „gócok”. A patkányok elszaporodását nemcsak sajátos biológiájuk, a körülményekhez, azok változásaihoz való kiváló alkalmazkodóképességük, "intelligenciájuk" segíti, hanem mi magunk emberek is, részint környezetünk alakításával, továbbá azzal, hogy - bár a kereskedelemben a rágcsálóirtószerek széles spektruma kapható, a patkányok elleni harcban mégis alulmaradhatunk. Miért?: - nem ismerjük jól a patkányok életmódját; - az ellenük való védekezésünk elszigetelt - hibás alkalmazása az irtószereknek; - környezetünk (elég egy rossz telekszomszéd) a patkányok pártján áll". Hatékonyan védekezni a patkányok ellen csak úgy lehet, ha ismerjük annak lényegét, ezért nézzük röviden újra a patkányok életmódját, viselkedését, károkozásuk lehetséges módozatait, mértékét. Több fajuk közül minket a házi patkány és a vándorpatkány érdekel. A szürkésbarna házi patkány kisebb, karcsúbb a vándorpatkánynál, "esztétikusabb" benyomást is kelt, mert szőre simább, fényesebb, lényegesen tisztább. Ez a különbség részben életmódjukból is adódik, mert - bár mindkét faj rejtőzködik, így búvóhelyre van szüksége - a házi patkány inkább a föld feletti területeket (szemétkupacok, farakások, istállók, ólak, falba fúrt üregek, kamrák, padlások, stb.), míg a vándorpatkány inkább a szennyezettebb föld alatti "élettereket" részesíti előnyben (kanálisok, szennyvíz alagutak és csatornák, trágyaaknák, pincék, stb stb.), így azután utóbbi rendszerint igen piszkos, csapzott szőrzettel rendelkezik. A vándorpatkány a házi patkány -nyal szemben sötétebb (barnásszürke, a hasa szürkésfehér), nagyobb, zömökebb, orra tompább, füle és farka kicsit rövidebb. A patkányok metszőfogaik állandó növekedése miatt szinte mindig rágnak. Mindenevők, de míg a házi patkány elesége főként növényi eredetű (gabona, gyümölcsök), a mindenütt, előforduló vándorpatkány mindenevő (az állati-eredetű táplálékot is elfogyasztja- tetemeket, kisemlősöket, madarakat is ). Az egér és a házi patkány megtűrik egymást, szemben a vándorpatkánnyal, mely az konkurenciát nem viseli el. A házi patkány remek kúszó (a vándorpatkány sem ügyetlen, de elmarad a házi patkány légtornász képességeitől), a vándorpatkány pedig kitűnő úszó. Mindkét faj szaglása, hallása, tapintása kitűnő, fényérzékelésük jó, de a kísérletek és tapasztalatok szerint is színvakok. A patkányok magatartásuk territoriális, vagyis a kisebb-nagyobb csoport (általában a 15-30 egyedből álló család) saját területét megjelöli és agresszívan védelmezi (utóbbi inkább a vándorpatkányra jellemző). A patkányok által igényelt terület nagysága a táplálékforrástól függ, ezért láthatunk egy kis alapterületű gabonatárolóban rengeteg patkányt. Saját felségterületüket jól ismerik, mivel ízérzékük is kiváló, az ott található táplálékforrásokat rövid idő alatt "felmérik", az idegen táplálékkal szemben azonban roppant bizalmatlanok (így kezdetben a mérgezett csalétekkel szemben is - bait shyness jelenség). Egy patkány évi takarmányfogyasztása egy állattartó telepen 20 kg is lehet, a vizeletükkel azonban ennek többszörösét szennyezhetik be. Betegségeket, sőt járványokat indíthatnak el, tarthatnak fenn. Egy adat: egyetlen halom patkányürülék mintegy 200.000 Szalmonella-baktériumot tartalmazhat, s egy vándorpatkány évente tizenötezerszer ürít. Számos, igen nagy gazdasági kárt okozó fertőző állatbetegség terjesztésében játszanak szerepet.: száj - és körömfájás, pestis, Aujeszky betegség, leptospirózis. Különösen veszélyes a járványgóc körüli kétszáz - háromszáz méteres kör, de a vándorpatkányok territóriumának átmérője akár 1000 méter is lehet. A patkányok gyakran bizonyos kórokozók rezervoárjai -trichinellák, herpeszvírusok, dizentériát okozó spirochaeták -, mint mechanikus "vektorok" a szőrükre, talpukra tapadt kórokozókat továbbviszik, de a fertőzés legkiterjedtebb módja a takarmányok, etetők, állattartó helyek ürülékükkel, vizeletükkel, egyéb váladékaikkal való szennyezése. Az állattartó telepek közötti járványterjesztésben értelemszerűen a vándorpatkányoké a főszerep. Fontos megjegyezni, hogy rongálják az épületeket, azokban lyukakat, járatokat fúrnak, megrágják a fa és falszerkezeteket, a vezetékeket, a szigetelést, a berendezési tárgyakat. Noha mozgásukkor (ha tehetik) elkerülik a nyitott tereket - és a falak, etetők, vezetékek, zsákok takarásában közlekednek, mégis zavarják haszonállataink nyugalmát, ezáltal csökkentve a nyugodt pihenésüket, ennek folytán a termék előállítást. Patkányok elleni védekezés általános szempontjai:  - gazdasági udvar rendezettsége, állattartó épületek, istállók, ólak, kiszolgáló helyiségek, takarmány tárolására szolgáló helyiségek higiéniája, megfelelő módon történő trágyakezelés (lehetőleg zárt rendszerben történjen); - egymással összefüggő területeken nem elszigetelten (pl. egy-egy háznál vagy tanyán), hanem egyidejűleg, a teljes gócpontra kiterjedően kell végrehajtani. Ne felejtsük: a patkányt nem érdeklik a telekhatárok. - a patkányok elleni védekezést a felbukkanásukkor azonnal el kell kezdeni. - a patkányok elleni védekezés deratizáció terv szerint történjen, melynek vannak általános elemei (patkányfertőzöttségi szint megállapítása, mérgezett rágcsálóirtó csalétkek kihelyezése, ellenőrzés és a patkánymentes állapot fenntartása stb.) - a deratizációs egészségvédő és óvó rendszabályok betartása és betartatása.

A rókák

I. A kezdet

A világ melegebb részein a kis rókák februárban születnek. A hidegebb részeken viszont később, áprilisban. Az anyaróka és a párja előkészítik, biztonságosabbá teszik a barlangjukat. Hét hétig vannak a kis rókák anyjuk méhében, majd általában 3-7 apró, szürke kis róka születik. Ezalatt az idő alatt az aparóka hordja haza a kaját.
A kis rókák életük második hetében kinyitják a szemüket. Az első dolog, amit meglátnak, az anyjuk hasa, amint egyfolytában tejet szopnak. Most, hogy már tudnak látni, hamar megtanulják a lábukat is használni, felfedezik otthonukat. Egy hónapos korukban anyjuk megismerteti őket a külvilággal. Először csak a fejüket dugják ki a barlangból, hogy szaglásszanak, lássák, megismerjék a a kint lévő dolgokat. Ha egy kicsi túl messzire merészkedik, sírással jelez anyjának, aki visszaviszi őt a barlangba. Ilyen idős korukban már esznek szüleik ételéből.
Minden nap egy kicsit többet tanulnak. Jó móka számukra megfigyelni, hogyan lehet a legjobban nekiugrani és ezzel meglepni gyanútlan testvéreiket. Lecsapnak minden náluknál kisebb élőlényre. Ez az anyarókának jó dolog, mert a kicsik nagyon lefárasztják, szüksége van a pihenésre. A kis rókák levedlik szürke bundájukat, és elkezd kinőni a rendes, vörös bundájuk. Foguk is kihullik és kinőnek a maradó fogak. Itt kezdenek függetlenedni a rókák. A kicsik tejet keresnek apjukon, de mivel neki nincs, a kis rókák elkezdenek rendes kaját enni.
Amikor a szülők hazatérnek a zsákmánnyal, egy 'vukvukvuk' szerű hangot adnak ki. A kis rókák sorban állnak az ételért, a szüleik szájából kieső falatokat elveszik, és védik a testvéreiktől.
Életük második hónapjában egymással küzdenek. Majdnem 10 napon keresztül harapdálják, üldözik egymást miközben kiabálnak egymásra. A győztes, az alfa-kölyök először jut ételhez, és többet is kap. A lánculat másik végén az alulmaradt, omega-kölyköknek, ha kevés az étel, gyakran nem jut. Persze szüleik nem hagyják őket éhen halni, figyelnek a lánculatra és őket jobban bátorítják a vadászatra.
Miután a hierarchia kialakult, ismét béke van a családban. A kicsik folytatják a tanulást, és ismét összebarátkoznak.A szüleik folyamatosan figyelnek rájuk, miközben a kis rókák egyre messzebbre merészkednek, de tudják, hogy idegen rókákat kerülni kell.
Nyáron az ifjú rókák kiélvezik életük utolsó gondtalan napjait. Ilyenkor bundájuk már teljesen vörös, kb. 4 kilósak, és 30 cm magasak. Az ősz beköszöntével a szülők egyre kevesebb kaját visznek haza, és biztatják a fiatalokat, hogy keressenek új területeket.

A fiatal nőstény rókák gyakran sokkal tovább maradnak szüleikkel, ha az ételt könnyű megszerezni és van a közelben másik odú. Néha évekig maradnak szüleikkel. Mivel a rókák sokszor szaporodnak, gyakran ezért több generáció él együtt. Ilyenkor a kölykök nevelésébe minden felnőtt róka besegít.

2.A vándorlás

Az élet nem könnyű egy fiatal rókának szülőföldjétől távol. Egyetlen dolog, amire hagyatkozhat, azok a leckék, amiket megtanult. Ilyenkor a rókák otthon nélkül, néha hetekig vándorolnak, gyakran 30 km távolságokba, hogy új otthont találjanak.

A következő kihívás nem más, mint a hó. Bundájuk melegen tartja őket, de mivel sohasem láttak még havat, próbálják megérteni, mi ez a hideg fehér valami, ami leesett az égből. A hóval takart földön még nehezebb a vándorlás.
Miközben a fiatal rókák új területet keresnek, gyakran átmennek más rókák területein. Ilyenkor egy területi kiáltással jelez az idősebb róka a fiatalabb rókának, aki hogyha "válaszol", elkezdődik a harc.
Mikor a két róka találkozik, két lábra állnak és első két lábukat egymás vállára helyezik. Ez egy gyerekkori játék a rókáknál, de ilyenkor már "élesben megy". Ritkán sebesítik meg egymást, ugyanis ilyenkor csak "elnyomják" egymást. Aki először hátraesik, az a vesztes. Ezután a vesztes elfut, a győztes üldözi, és ha utoléri, ismét megismétlődik ez a "csata". Közben egy sikoltó hangot adnak ki.
A legtöbb esetben ennek az a vége, hogy a fiatal róka elfut, és tovább keresi új otthonát. Ezek után büszkesége kicsit megdől, de bölcsebbé válik.
Az új terület mindig nagyban hasonlít szülőföldjükhöz. A Vörös rókák szeretnek olyan helyen letelepedni, ahol különböző tájegységek találkoznak, úgymint erdő, mező, folyó. A tél közepe felé a rókák megtalálják új otthonukat, amit meg is jelölnek.
Vadászat közben gyakran találkoznak nőstényekkel. Mivel a nőstény rókák később hagyják el otthonukat, gyakran ilyenkor még mindig új otthont keresnek. A hím rókák ilyenkor még nem nagyon törődnek a nőstényekkel, de később, mikor a tél erősödik, feltámad bennük a vágy egy társ után.

3. Családalapítás

Januárra a hím rókák párt keresnek. A "szabad" nőstények erősebb vizeletjeleket hagynak, hogy a hím megtalálja őket. A hím megkeresi, majd követi őt egyre kisebb távolságból. Hanggal is hívják magukhoz egymást. A magányban élt rókák számára nagy öröm, hogy társra találtak. Sok időt töltenek együtt, körül belül 3 héten keresztül úgy érezhetik magukat, mint kölyökkorukban. Játszanak, verekednek egymással, együtt vadásznak. Amikor a nőstény róka érzi, hogy eljött az idő, saját családot alapítanak. Ez az idő a nőstényeknél évente egyszer jön el, és néhány napig tart csak, de az is bőven elég.

A rókák odúja általában kicsi, ideiglenes menedékek, amiket rossz időben és alváskor használnak. Az a barlang, ahova a nőstény a kis rókákat szüli, jóval nagyobb, mivel akár 12 (!) kis róka is születhet. Ezt a barlangot általában más állatoktól veszik el, például borztól. A barlanghoz közelben kell lennie vízforrásnak is. Jó, ha több kamrából áll és több bejárata van.
A nőstény róka a terhesség hét hete alatt továbbra is vadászik és védi területét párjával. Az idő múlásával egyre közelebb alszik a barlanghoz, majd mikor eljött az idő, bemegy és bent szüli meg a kicsiket, míg a türelmetlen apa a bejárat előtt vár.
Ezzel a kör bezárul, és az egész folyamat kezdődik elölről. És mi történik a felnőtt rókákkal, miután a következő generáció felnő és elmegy otthonról? A pár kapcsolata felszakad, majd ismét folytatják magányos életüket. Télen ismét felkeresik egymást, is újból családot alapítanak. Majd újból és újból... de ezt a rókák már nem élik meg, a vadászoknak köszönhetően. Sok róka egyszer sem éli meg a telet, a párzást, és a család alapítást... Pedig a rókának természetes ellensége nincs, és egy szerencsés róka 8 évig is elélhetne a vadonban, fogságban meg akár 12-14 évig. 

Gorilla

A gorilla nem fejlődési vonala mintegy 7 millió éve vált külön az emberekétől (és a csimpánzokétól). Két fajuk a nyugati gorilla (Gorilla gorilla) és a keleti gorilla (Gorilla beringei). A nyugati gorillák Nyugati- és Közép-Afrika trópusi esőerdő élnek Nigériától Kongóig, míg a keletiek Közép- és Kelet-Afrika egyes területei (Kelet-Kongó, Ruanda, Uganda) esőerdeiben. A hegyi gorillák, amelyeketDian Fossey és a róla készült Gorillák a ködben című életrajzi film tett híressé, a keleti gorillák egyik alfaja (Gorilla beringei beringei).

  

Megjelenése

A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok: a keleti hímek elérhetik a 185 cm-s magasságot és megközelíthetik a 270 kilogrammot. A nőstények jóval kisebbek, legfeljebb 100 kilógrammosak. A hímek nemcsak nagyobbak a nőstényeknél, de a koponyájukon végighúzódó csonttaréj miatt ábrázatuk is jelentősen eltér azokétól.
A keleti gorillák testesebbek a nyugatiaknál. Szőrzetük fekete; az idősebb hímek hátán ez ezüstösre fakul.
Mivel a földön élnek, testsúlyukat hátsó lábaik hordozzák, de mivel járás közben erősen előredőlnek, ezért menet közben két öklükre támaszkodnak.

 

Életmódja

A gorillák az esőerdőkben, hegyi köderdőkben élnek; akár 4000 méter magasságig is felhúzódnak. A talajszinten mozognak, csak a kisebb nőstények és a fiatalok másznak fára. Előszeretettel tartózkodnak az emberi települések és megművelt területek közelében kiirtott esőerdők helyén növő bozótosban, mivel ott a sűrűbb aljnövényzetben több a táplálék. Természetes ellenségük nincs, még a fiatalokra is csak a krokodilok és a leopárdok lehetnek veszélyesek.
A nyugati gorillák táplálékában sok a gyümölcs, a keletiek inkább leveleket, rügyeket esznek. Napjuk nagy részét táplálkozással töltik. Hajnaltól délig esznek, ekkor a felnőttek egy kicsit pihennek, a kölykök pedig játszanak. Az evést délután folytatják, majd alkonyatkor a földön fészket építenek gallyakból és levelekből, és abban töltik az éjszakát. Naponta egy-két kilométert vándorolnak táplálék után kutatva. A nőstények 6–9 évesen válnak ivaréretté, és egy-két év múlva (az új csoportba állás után) szülik meg első utódjukat. A csimpánzoktól eltérően nem vadásznak; elsősorban faleveleket, fakérget, rügyeket és gyökereket esznek. Állati eredetű táplálékként csak időnként (ritkán) egy-egy rovart esznek meg. Mivel nincs vadászterületük, területfoglaló ösztönük sokkal gyengébb, mint a csimpánzoké. Éppen ezért vannak olyan, magányosan vándoroló hímek, akik csak időszakosan csatlakoznak egy-egy csapathoz.
A gorillák kisebb családi közösségekben élnek, amelyeket egy idősebb, ezüstös hátú hím vezet és védelmez. A gorillák jóval kevesebbet kurkásszák egymást, mint más majmok. A hím és a nőstények kapcsolata szoros, a nőstények viszonyra lazább, mivel nem rokonok: ivaréretten elhagyják csapatukat, és másokat keresnek maguknak. Csakúgy, mint a többi főemlősnél, ahol a hímek dominálnak, náluk is megfigyelték a kölyökgyilkosságot. Ennek szerepe ugyanaz, mint más állatoknál: a nőstényt megszerző új hím azért öli meg elődje kölykét, hogy a nőstény mielőbb újra fogamzóképes állapotba jusson. 251–289 napos vemhesség után 1, ritkán 2 kölyöknek adnak életet. Az újszülött gorilla 1,5–2 kilós és teljesen magatehetetlen, az anyja a karjában hordozza. Néhány hónaposan már anyjuk hátán lovagolnak, és itt is maradnak 3–4 éves korukig. 2–4 éves korukig szopnak, ivaréretté 7 évesen válnak. Egy nőstény élete során 3–6 utódot nevelhet fel.
Kommunikációs képességük fejlett. A Koko nevű nősténynek egy kaliforniai állatkertben 600 ASL (siketnéma jelbeszéd) jelet tanítottak meg, és ezeket Kokó valódi nyelvként használta. Nemcsak érzelmeit tudta kifejezni, de maga is alkotott új jeleket. Mindez és más hasonló kísérletek arra utalnak, hogy az emberszabásúak kommunikációs kapcsolatrendszere fejlett.
A szürke hátú vezérhím feladata az utódnemzés és a csoport védelme. Veszély esetén két lábra állva, mellét döngetve próbálja elijeszteni a betolakodót. Ha ez sikertelen, egyenesen felé rohan, de meg nem üti. Egy kétszáz kilós gorillahím támadása az emberen kívül minden betolakodót elijeszt. A gorillákra leselkedő legnagyobb veszély élőhelyük pusztulása (pl. tantálbányászat következtében) és a vadászat („bushmeat”), ami a világméretű kampány ellenére is virágzik.

Füsti fecske

                   Megjelenése

A füsti fecske feje és háta kékesfekete, hasa világos, vöröses árnyalattal, mellénye és homloka élénk rozsdaszínű. A torokfoltot fekete torokszalag választja el a testaljtól. Farka villás, és ahogy idősödik a madár, úgy válik egyre hosszabbá és vékonyabbá, alsó részén pedig néhány fehér toll is megjelenik. A fiatal egyedek színei halványabbak, farkuk szélesebb. Lába csupasz.

Ez a madár rendkívül kicsi és könnyű: testhossza csak hosszú farktollai miatt éri el a 17–19 centimétert. Vékony, hosszú, hegyes szárnyainak fesztávolsága 32–34 centiméter. A füsti fecske testtömege 16–20 gramm között mozog.

         Életmódja

A kecses, gyors füsti fecske hasznos madár: repülő rovarokkal, levéltetvekkel, kisebb lepkékkel táplálkozik. Ha már kevés a táplálék,pókokra és hernyókra is ráfanyalodik. Az ősz közeledtével mind kevesebb rovar repked a levegőben, így egyre inkább a vízpartokkörnyékén keresgél. Amikor eső közeleg, a rovarok is földközelben maradnak, ezért jelzik az alacsonyan szálló fecskék az időjárás változást.

Augusztusban-szeptemberben a fecskék kisebb-nagyobb csoportokba verődnek a háztetők gerincén és a villanydrótokon, készülve az előttük álló hosszú utazásra. A vedlés a többi költöző madártól eltérően a telelőhelyen történik meg, nem indulás előtt. A vándorlás során a csapatokban vonuló madarak óriási távolságokat képesek megtenni, és nagyobb nádasokban éjszakáznak.

A füsti fecske éneke csicsergő-fecsegő, hívóhangja „tszvit-tszvit-tszvit”, vészjelzéskor pedig síró „tszink-tszink” hangot hallat.

      Szaporodása

A délről megérkezett füsti fecskék számára májusban érkezik el a költési időszak kezdete. Az amúgy társas madarak ekkor párokat alkotnak, és közösen fészket kezdenek építeni. A csésze alakú fészket szinte kizárólag emberi környezetben, épületek (istállók, pajták) fedett részeiben cseppenként és szálanként tapasztják össze a pocsolyák sarából és különféle növényi részekből. Sokszor előző évi fészkeket foglalnak el újra és bővítenek ki. A füsti fecske nem kimondottan telepes fészkelő, ám gyakran előfordul, hogy meglehetős közelségben épül fel több költőhely.

A füsti fecske évente többnyire két – bőséges időben három – fészekaljat nevel fel, bár elterjedése északi részén általában csak egyet. Egy alkalommal 4-6 fehér alapon kékesbarnán pettyezett tojást rak, amelyek 14-16 nap múlva kelnek ki. A fiókák kezdetben csupaszok és vakok, mintegy 18-23 napon belül válnak röpképessé. Csillapíthatatlan étvágyukat addig mindkét szülő igyekszik kielégíteni. Ilyenkor egy nagyobb fészekaljhoz akár naponta 400 alkalommal hoznak a torkukban eledelt.

Időnként a molnárfecskével kereszteződik.

Fiókák etetése a fészekben...

     Kárpát-medencei előfordulása

A füsti fecske a Kárpát-medencében az áprilistól szeptemberig terjedő időszakban figyelhető meg. Rendkívül gyakori fészkelő.

Magyarországi becsült állománya az ezredfordulón 220-320 000 párra volt tehető, és stabilnak mondható volt (2001 és 2006 között drasztikusan csökkent az állomány). Legnagyobb sűrűségben az Alföldön és a Kisalföldön fordul elő, de egész Magyarországon találkozhatunk a fajjal. A legritkább a városi területeken.

Védettsége

A füsti fecske Magyarországon védett madár, eszmei értéke 50 000 forint. SPEC értékelése 3-as, azaz az európai populációkkedvezőtlen helyzetben vannak, de a teljes állomány zöme nem Európában fordul elő. Elsősorban táplálékának vegyszeres pusztítása jelent veszélyt e fajra.

Eurázsiai hód

Az eurázsiai vagy európai vagy közönséges hód (Castor fiber) Eurázsiai legnagyobb, jellegzetes rágcsálófaja.

A Castor nem típusfaja.

Állománya a 19. században jelentősen megfogyatkozott, jelenleg Európában a védelmi intézkedéseknek köszönhetően állományszáma növekvőben van, az ázsiai populációk azonban továbbra is veszélynek vannak kitéve.

Kisebb testű rokona a kanadai hód.A faj kiválóan alkalmazkodott a vízi életmódhoz, élőhelye a fás vízpart. Eredetileg Eurázsia nagy részén előfordult, de a 20. század elejére Európában alig maradtak állományai: a francia ország és a németországi Elba egye szakaszai mellett, illetve Norvég déli részén, a Nyema és a Dnyeper fehéroroszoszági medencéjében és az oroszországi Voronyezs környékén. A hódok Szibériában is előfordulnak, és Mongólia területén is él egy kis populációjuk.

Az 1920-as években indultak meg az első visszatelepítési programok a skandináv és a balti területeken, amelyek aztán az 1980-as, 90-es években új lendületet kaptak Közép- és Dél-Európában- is. Megmentése érdekében visszatelepítési programok folynak az Elba, a Duna és a Rhone vízgyűjtőjében, Skandinávia egyes részein, Bajorországban és Hollandiában, valamint sikeresen visszatelepítették Romániába, az Olt, a Vargyas és Feketeügy folyókba. A Brit-szigetekről már a 16-században kipusztult, de a skót kormány 2008-ban beindította a Skót Hódpróbát, amelynek keretében 2009 májusa és 2010 szeptembere között tizenhat, a norvégiaiTelemark környékén befogott példányt engedtek el az argylli Knapdale közelében lévő tavakban. Az állatok rendszeresen szaporodnak. A visszatelepítés sorsa 2014-ben dől el, amikor a vizsgálati eredmények fényében a skót kormány akár a hódok eltávolításáról, de a program kiterjesztéséről és további telepítésekről is dönthet. Európában a 2003-as felmérések szerint aSkandináv-félszigeten, Norvégiában él a legtöbb hód.
Magyarországi előfordulása

Magyarország hódállománya a 19.század közepére a vadászat miatt kipusztult,de a 20. század utolsó évtizedében az ausztriai és magyar WWF együttműködésének eredményeképpen visszatelepítése megkezdődött a Duna ausztriai szakaszán. 1996 óta a Duna-Dráva és a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén, illetve a Tisza középső és felső folyásánál, 2006 őszén pedig Hódmezővásárhelyen történt telepítés. 2007 őszén a Duna-Dráva Nemzeti Park Drávai szakaszán újabb 25 példányt engedtek szabadon, ezzel a nemzeti parkban élő állomány mintegy 60 egyedre nőtt. 2004 óta minden szabadon engedett példányt nyomkövető rendszerrel szerelnek fel. Spontán vándorlás révén már a Zagyva mentén is megjelentek. A jelenlegi magyarországi állomány zömét a korábbi külhoni telepítések szaporulata adja. 2013-ra populációja már meghaladja az 1000 darabot, és a fadöntésekkel helyenként jelentős gondokat is okoz.

Tigris

A legtöbb tigris erdőkben, illetve füves területeken lakik,amikhez bundájuk mintázata is alkalmazkodott.Bár első látásra kirívónak tűnik a fekete csíkozás narancssárga alapon,de a száraz,narancssárgás árnyalatú fűben nagyon jól el tud rejtőzködni.Alfajtól függően a tigris testmérete igen eltérő lehet.A legkisebb alfaj,a szumátrai tigris testtömege átlagosan 90-110 kg,míg a legnagyobb termetű alfaj,a szibériai tigris testtömege akár a 300 kg-ot is meghaladhatja.A hímek rend szerint nagyobbak, mint a nőstények.Testhossza a 2 métert eléri és akár 3 méternél nagyobb is lehet.Ezzel a tigris a legnagyobb macskaféle.Sárgásbarna illetve vörösesbarna alapszínű szőrzetét jellegzetes fekete vagy sötétbarna csíkozás díszíti , míg torka,hasoldala és a végtagok belső oldala világosabb , általában fehér színű.Hosszú farka szintén sárgásbarna vagy vörösesbarna alapszínű,melyen sötét gyűrűzet látható.Az arcán látható bajusz a tájékozódásban segíti.Szintén a tigris jellegzetessége a fülkagylóhátoldalán lévő fehér folt,melynek az egyedek között vizuális kommunikációban élnek együtt.A tigrisek magányos állatok,hosszabb ideig csak a nőstény és utódai élnek együtt.Bár egész nap aktívan lehetnek,főleg alkonyat után és éjszaka vadásznak.Előszeretettel vadászik Dybowski-szarvasra, hosszú farkú gorálra, pézsmaszarvasra, de az örvös medvét és a farkast is elkapja. Kedvenc tápláléka a vaddisznó, pedig annak egyedei 350 kg-ot is nyomhatnak, agyarrá nőtt fogaikkal, pedig mély sebeket ejthetnek; többször láttak szarvast elejtő vaddisznókat. Ha északon télen kevés a táplálék, még az egereket, békákat sőt a rovarokat se veti meg. Lazac vonulásának idején a tigris lazacot is eszik. Nagyobb madarakat (pl.: páva), hüllőket is elkap.A legtöbb macskaféléktől eltérően a tigris szereti a vizet,jól és kitartóan tud úszni.Visszahúzható karmainak és erős lábainak segítségével kiválóan mászik fára, és hatalmas akár 8-10 méteres ugrásokra is képes.Nincs

természetes ellenségük,egyedül az ember jelent számukra veszélyt.